"Fent ültem a szobámban az ágyamon. A falhoz kucorodva öleltem át vézna, kis térdemet, fejemet pedig rajta pihentettem. Szőke, vállig érő hajam előreomlott, a nyitott, rozoga faablakon beáramló novemberi szél pedig felkócolta azt. Dermesztően hideg volt – a fogaim is vacogtak -, de én nem akartam felállni, és becsukni azt. Az ölemben tartott tükördarabka már minden egyes lehetséges helyen elvágta a kezemet, de nem foglalkozva vele csak figyeltem a tükörképemet. A nővéreim mindig azt szajkózzák, hogy gyönyörű arcom van … pedig, ahogy néztem a tükörképemet korántsem láttam semmit rajta, ami szép lenne. Egy koszos, porcelán fehér bőrű lányt láttam, akinek természetellenes sárga színű szemei vannak. “Mi ezen a gyönyörű? „ - motyogtam elhaló hangon, majd megszorítottam a kezemben tartott tükördarabkát, ami egy újabb sebet varázsolt nyirkos, s hideg tenyeremre. Nem törődöm stílusban elhajítottam, hogy jó messze legyen tőlem, ami hangos csörömpöléssel ért földet, fejemben pedig azonnal cikázni kezdtek a gondolatok. „Ezt nem szabad!” – mondtam magamban. A nővéreim először dühösek lennének, majd jól elvernének, ha megtudnák a voltnál jobban megrepedt a régi fésülködőasztalunk tükre. “Mit művelek? „ – kérdeztem magamtól és azonnal utánanéztem a tárgynak, ami a szürke padlón landolt pontosan az ablak előtt. Szemeim talán még sosem láttak olyan szépet, mint akkor. A beteljesedett hold ragyogott vissza rám, méltó pompájában tündökölve. Lassan kinyújtottam kicsinyke lábaimat a paplanon, lentebb toltam magam az ágyon, majd elrugaszkodva annak támlájáról ráálltam, és megérezve a hűvös padlót talpaim alatt, átjárt a remegés. Két lépést tettem, hogy aztán a barackszínű, combközépig érő ruhácskámban lehajoljak a darabkáért, majd a zsebembe mélyesszem. Egy pillantást sem vetettem a tükörre, csak kihúztam magam és szinte véget nem érő pillanatokig csodáltam a Holdat, miközben a ruhámat markoltam vérző kezemben. Oly gyönyörű, és szabad. Oly szabad, és mégis gyönyörű. Alatta elterülve a kastély kertje volt látható a virágzó rózsabokrokkal, a labirintusszerű ösvényekkel, és a már évek óta szilárd talajon álló, tündöklő, s magas vízköpővel ezek közepén. A tájat megfestve meglehetne talán tartani ezt a fantasztikus emléket, amely eme est folyamán tárulkozott elém. De sajnos nem tudok ilyen módon festeni, számomra mindig előrébb való volt az ének-, és zongora óra. Eszemben, ahogy ezek a gondolatok jártak, egy lágy, halk hangot hallottam meg. Rémület ült ki az arcomra, azonnal hátrafordultam, de semmi, és senki nem volt mögöttem, amit vagy akit megkellet volna dobnom a csorba tükörrel. Szívem hevesen vert, légzésem pedig szapora volt. Szinte éreztem azt a csöndet, ami a házra telepedett, miután elhallgatott a titokzatos hang. Az agyamban mindenféle félelmetes dolgok jártak, amik azután történhetnének velem, hogy kimenve a szobámból megkeresem a zaj forrását. Az összes rémes elméletet elhessegettem, hisz a kastélyunkat két vadászkutya őrzi, akik rendes képzésben részesültek, annak esetén, ha netán valaki a területükre lopakodna. Minden zajforrásra ugatni kezdenek, ezért is bízunk meg bennük teljesen. Most viszont egyikük sem ugatott bele ebbe a varázslatos éjszakába a hang hallatán. Kezeimet a mellkasomhoz szorítottam, alsó ajkamat beszívtam, s erőt, önbizalmat sugárzóan tettem egy bátor lépést a nyitott szobaajtóm felé. Az küszöbön megálltam és reszketve szétnéztem a hosszú folyosón, melynek a vége nem látszódott a sötéttől és a ködtől. “Minden ablak nyitva van, nem csodálom, hogy az ember jégkockává fagy a házban! „ - tanakodtam, majd elgondolkoztam, hogy vajon melyik oldalon van a lépcső, s annak korlátja. Megint hallottam azt a gyengéd hangot, amit az előbb az ablak előtt, de most biztosra vált számomra, hogy ezt a régi gyakorló zongorám adja ki. A hideg futkosott a hátamon. A beharapott ajkaimat éreztem lelilulni, s éreztem, ahogy kifut minden szín az arcomból. Teljes pánikba estem. Rajtam kívül senki sincs a házban, hisz anyám és két nővérem elmentek a városbeli mulatóba kikapcsolódni. Mivel én még kiskorú vagyok, ezért oda természetesen nem is engednének be, ezért hátrahagytak egyedül ebben a több száz szobás fellegvárban, amihez saját családi temető, és káprázatos kert járul. “Ki ne borzongana meg itt? „ - ingattam a fejem és kezemmel matatni kezdtem a korlát után, amit nem olyan sokkal később megtaláltam. Tudtam, hogy gyertyát kellett volna gyújtanom, de hát..., akkor már nagyon is mindegy volt, mert elindultam lefelé a bézs színű szőnyeg borította lépcsőn. Biztonságérzetem se perc alatt elpárolgott, s édesanyámat kezdtem szapulni, hogy ilyen helyzetekben miért nem lehet háziállatot tartani a házban. A zongora nem hagyta abba azt az ismerős dallamot, amit még régen én jegyeztem le a tejeskávé illatú kottafüzetembe. De ennek már jó pár éve. Mostanában nem játszottam ezen magasztos, allegorikus hangszeren, ami bizonyára porosan, és megkopottan hever a félig már leomlott átriumban, a kastély nyugati részén. Igaz bizonytalan lépéseim feszélyezettséget mutattak, mégis egyre kíváncsibb voltam, hogy ki szólaltatta meg az alvó, hófehér zongorámat. A kezem ügyében lévő tükördarabkát nem tartottam olyan erősen, sőt ujjbegyeimmel a szélének körvonalát simítottam végig, ahogy ruhám zsebében rázkódott. A könyvtáron át sétáltam egyre bizakodóbban, és a legelején lévő bátortalanságom ellenére sokkal gyorsabban. A terem csukott, rothadó ajtaja előtt határozottan megálltam és mélyen az orrfacsaróan bűzös levegőből szippantottam egyet, majd nagyra tártam a bejáratot az átriumba. Pulzusom a magasba szökött, szívem újra felvette a szabálytalan ritmust, sárga szemeim pedig elkerekedtek. A helyiség, mintha felújítva lenne, hajdani fényűzésében tündöklött, sehol egy molyrágta szeglet. A vidéke semmit sem változott, a terjedelmes családi temető feküdt vízszintesen, szebbnél szebb márványkő sírokkal. Az ablakon át látható volt egy csodaszép vörös márványkő, ami szegény, megboldogult édesapámé, az anno városi polgármesteré volt, akinek a temetésére az egész környék eljött. Apámat mindenki tisztelte, s ez alól én, anyám, és a nővéreim sem voltak kivételek. Ennek a szobának mégis a legkiemelkedőbb csillaga az a hófehér zongora volt, ami a terem közepén helyezkedett el újdonsült pompájában. Sosem volt ennyire ápolt, jól kezelt, mint most, és megrémített, hogy mi vagy ki csinálta. A különféle érzések csak úgy kavarodtak bennem, viszont hang nem jött ki a torkomon, de ellenben a velem szemben lévő hangszerből igen. Félénken, visszatartott lélegzettel indultam el oldalra, lassú, de annál biztosabb lépésekkel, hogy megnézzem ül-e valaki a széken, de azon nyomban ledermedtem, ahogy megláttam, hogy egy árva lélek sem zavarja jelenlétével a helyiséget, mégis egyesével nyomódnak le a billentyűk, játszva a nyitott kottafüzetből a dalomat. A torkom kiszáradt, szinte égetett, ahogy nyeltem egy nagyot. Lábaim úgy reszkettek, mint a nyárfalevél, s számat egymás után hagyták el a szitokszavak, amiket az orrom alatt motyogtam. Agyamban ekkor vált biztossá, hogy ezek a dolgok nyilván nem véletlenül történnek meg. Kihúztam magam és akaraterőmből telve leültem a székre. Végig pillantottam az előttem elfekvő zongora tasztatúráján, aztán szaggatottan véve a levegőt kivettem kezem a ruhácskám zsebéből, majd ujjaimmal lenyomtam az első hangokat, de nálam nem szólalt meg a hófehér fenevad..." Felsikítottam, majd izzadtan felültem az ágyamban és remegve körbenéztem. Szőke hajam a tarkómra tapadt, homlokomon pedig végigfolyt a verejték. Mélyeket lélegeztem és próbáltam visszaállítani a normál levegővételemet. Senki nem volt a szobában, teljesen egyedül voltam. Újra érzékelni lehetett a csöndet, ami a házra szállt, és én megnyugodtam. “Bizonyára álmodtam... „ - járt a fejemben és a tenyeremre néztem, ami a sebektől ékeskedett. Gyorsan felpattantam az ágyból, egy határozott mozdulattal bezártam a szobám ablakát, ami immár nem engedett át több hideg levegőt, majd mint akit üldöznek úgy futottam ki a szobámból, le a lépcsőn, át az egész kastélyon, s mikor a könyvtár hátsó bejáratához értem minden előzetes remegést és félelmet odébb taszítottam magamban, majd kinyitottam az ajtót. Minden por és állott szagtól bűzlött, a fele átrium már bomladozott, a zongora pedig le volt takarva egy nagy ponyvával. Tekintetem értetlenséget sugárzott, majd bánatosan elmosolyodtam és neki dőltem a vajszínű falnak. “Szóval tényleg csak álmodtam! „ - sóhajtottam bánatosan mosolyogva, és a beteljesedett holdra tévedt szemem, ami még most is kitartóan ragyogott a novemberi, jéghideg éjszakában...