Rendőrségi bizonyíték:

X Y által megírt fennmaradt jegyzetek egyike, mielőtt meghalt volna:

"Mély levegőt veszek, s ahogy a tüdőm teljesen megtelik oxigénnel nagyon lassan kifújom azt az orromon keresztül, majd halványan elmosolyodok. Fekete keretes szemüvegem mögül tekintek fel a gyönyörű színekbe burkolódzó égre; lelkembe vájó látványától heves szívverésem lenyugszik, s már a testemben szétáradó véremet sem érzem annyira perzselőnek, forrónak. Csodaszép a naplemente! A tavaszi lágy szellő óvatosan végigsimít az arcomon, majd egy kicsit belekapva a hajamba tovaszáll, de aztán egyből jön helyette egy másik, s ez így megy tovább egészen a végtelenségig. A szikla, amin ülök hideg, mégsem akarok felállni róla. Tudom, hogy később emiatt még olyan felfázást fogok kapni, amiért átkozni fogom magam, hogy nem terítettem magam alá legalább a rajtam lévő fekete pulcsimat, de nem érdekelt, csakis a pillanat számított, ami alatt én ott vagyok. Ujjaimmal a kórházi, hófehér zubbonyomat szorongattam, ami csupán a combomig ért, s próbáltam nem arra gondolni, hogy az orvosom talán épp most hívja fel kétségbeesetten a rendőrséget azzal, hogy eltűnt az egyik súlyos betegségben szenvedő páciensük; igen én vagyok a súlyos betegségben szenvedő páciens, aki "elszökött" abból a kalitkából, abból a rácsokkal teli börtönből, abból a ketrecből. Szerintem nem is kell több hasonlatot írnom, hisz nyilván már leesett mindenkinek, hogy a kórházról beszélek. Kiszabadulni annak a szenvedésekkel teli épületnek a négy fehér fala közül kész megkönnyebbülés! Újra beszívok egy kevéske levegőt, aztán pedig kifújom. Hirtelen a mellkasom elkezd szúrni, olyan mintha egy nagy tűpárna lennék, amibe egyszerre vagy száz tű belefúródik; a fájdalomtól eltorzult arcomon végigfut egy könnycsepp, számat egy vonallá préselem, és próbálok nem felkiáltani, hogy valaki segítsen. A rajtam lévő ruha alja tiszta gyűrődés, szerintem ezen már egy vasalás sem segítene. Kezeim még mindig görcsösen szorítják a testemre tapadó anyagot, barna szemeimet lehunyom, és összeszorítom. Reménykedek, hátha pár másodpercen belül megszűnik az engem kínzó szúrás, de nem. Rájövök, hogy olyantól kérni a megváltást, aki nem is létezik nem túl jó megoldás. Igen, Uram! Rólad beszélek!

Görnyedt testtartásomból kiegyenesedek, s már mindjárt nem is érzem úgy magam, mintha egy krumplis zsák lennék. Abba marad a mellkasomat hasogató fájdalom, amit én csak egy mosollyal jutalmazok. Tudom, hogy már az utolsó napjaimat, esetleg óráimat töltöm ebben a kegyetlen, gyilkos világban, de egyáltalán nem bánom. Minél előbb tűnök el innen, annál jobb lesz mindenki számára - de főleg nekem. Ha az ember egy ilyen ritka betegségbe szület bele, mint én, akkor természetes, hogy várja a halált.

Mindig is gyenge volt az immunrendszerem, s ebből adódott, hogy folyton elkaptam valami nyavalyát. A legártatlanabbul induló influenza, sőt még a nátha is eltartott nálam vagy két hétig, a hányásos megbetegedésről meg akkor már ne is beszéljek. A vérszegénységem pedig csak hab volt a tortán. Hol a kórházban tanyáztam, hol megpróbálkoztam az óvodába/iskolába járással. Bár általában csak három-négy napot mentem mint suliba, mint óvodába, mivel vagy egy újuló betegség mutatkozott ki rajtam, vagy egyszerűen csak elájultam, mert hát miért is ne?! Hogy is fogalmazzak... A nyomorúságos életemet az sem könnyítette meg, hogy anyu, és apu szó szerint magamra hagytak, miután a főorvosom elrendelte, hogy a kórom miatt nem hagyhatom el a kórházi ágyamat szinte soha. Azaz arckifejezés, amit a szüleimnek nevezett undorító emberi lények vágtak ekkor, az teljesen beleégett az emlékezetembe. Anyu próbálta visszafogni az érzelmeit, és nem elvigyorodni, miközben azt morogja, hogy "Éljen!", de apunak nem sikerült. Az halvány mosoly, az a mélyből jövő nyugodt sóhaj, amit akkor hallatott még ma is bántja a fülemet. Mint, aki egy hatalmas tehertől szabadult meg. Egy teher lennék? Ha ennyire utálnak engem, akkor mégis miért vagyok én a Földön? A torkomon akadtak a szavak, magam sem tudtam, hogy mit mondjak nekik, egyszerűen csak megkértem az orvost, hogy tessékelje ki a szüleimet a szobából, és vissza ne engedje őket. Nem érdemelték meg, hogy végignézzék amint összeomlok az érzelmek sokaságától. Bár adtak volna árvaházba, minthogy felneveljenek! Láttam a szemükben, amint ezt fontolgatják és ez annyira rosszul esett, hogy több éjszakán keresztül csak sírtam, és sírtam megállás nélkül. Rengeteg alkalommal gondoltam az öngyilkosságra, hiszen ha már így is-úgy is meg fogok halni, akkor legalább ne valami olyan öljön meg belülről, amit még az orvosok sem tudnak nevén nevezni, hanem én. És valahányszor odajutottam, hogy na most megteszem, sosem sikerült. Kevés voltam hozzá, és nem mertem. Vártam valamire, vagy inkább valakire. Aki elfeledteti velem a szüleimet, a betegségemet, a másodpercenként romló immunrendszerem... De senki nem jött, én pedig beletörődtem. Erre vagyok kárhozva. Megszületek, és rá tizenhét évre meg is halok. Ennek így mi értelme, Uram? Utána párszor bepróbálkoztak, hogy meglátogassanak "felmérni" a helyzetemet - kárörvendeni -, de mindannyiszor elutasítottam őket. "- Nincs szükségem az ilyen emberekre magam körül - magyaráztam az orvosomnak fagyos hangon." Az ilyen gusztustalan kis férgek, mint ők remélem a pokolban fognak elégni. Kegyetlen lennék? Meglehet.

Szőkés-barna hajamba beletúrva húzom fel a lábaimat a sziklán, és karolom át őket. Újra egyedül vagyok. Nekem aztán már olyan mindegy, hogy hol halok meg, hisz úgyis egyedül leszek. Nem lesz ott senki, hogy fogja a kezemet, hogy megszorítsa őket, s a fülembe suttogja, hogy "Bírd ki, X!". Senki nem lesz ott mellettem, aki miatt majd harcolni fogok a betegség ellen. És őszintén? Nem is bánom! Érzem, ahogy már húz le a mélység felé, ahol sötét van, és hideg. A fájdalmaim megszűnnek, és csak lebegni fogok a fekete végtelenségben. Csend lesz. Én pedig majd abban a némaságban megtalálom mindenre a választ.

Mert a csend nem üres, tele van válaszokkal!